John Avide Lindqvist - Hívj be

1. "– És tényleg koporsóban alszol? Eliből kitört a nevetés, a fejét rázta. – Ugyan, dehogy. Én...Oskar nem bírta megállni. Valójában nem ezt, és főképp nem így akarta mondani, de a szavai úgy hangzottak, mintha panaszkodna: – De te embereket ölsz! Eli szeméből olyan meglepődés sugárzott, mintha Oskar valami tel­jesen nyilvánvaló dologra akarná felhívni a figyelmét, például hogy mindkét kezén öt–öt ujj van. – Igen. Embereket ölök. Elég uncsi."

Először is: semmiképpen nem ajánlom gyerekeknek és érzékeny lelkületű felnőtteknek, akiknek sok volt pl. A tetovált lány azoknak ez is durva lesz.

Kegyetlen, könyörtelen gyerekek, érzéketlen kiégett felnőttek, brutalitás, pedofília, erőszak. Nem egy mostanság annyira divatos romantikus, erotikus, szexi vámpír-sztori az biztos.

Igazából ha Eli nem vámpír lenne a történetben hanem csak egy árva, magányos áldozat akkor még felkavaróbb és megrendítőbb lenne a történet.

Története röviden: 1981 novembere van, a svéd peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közelben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kezdenek suttogni.
Senki sem sejti, mi történik valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét megragadja a gyilkosság, de még jobban foglalkoztatja az új lakó. A szomszédba egy lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele.

Eközben Oskarnak meg kell küzdeni a brutális osztálytársakkal, elváltan élő szüleivel és legfőképp a magánnyal, amit Elivel való találkozása változtat meg.

A történetben több mellékszereplő is van, több szálon fut a cselekmény ez elég zavaró még akkor is, ha tudtam hogy ezek előbb-utóbb összefutnak.

A vége eléggé összecsapottnak tűnt számomra sok elvarratlan szállal.

Nem volt könnyű olvasmány, sokáig is tartott de nem bántam meg, hogy elolvastam igaz valószínű többször nem veszem a kezembe.

A könyvből készült film már ott figyel dvd-n, de bevallom féllek megnézni.

Értékelés: 4 pont

„A mókus leér a fa lábához, végigszalad egy vaskos gyökéren. Nem szeret sötétben a talajon mászkálni, de az éhség nagy úr. Éberen foly­tatja útját, tízméterenként megáll, hallgatózik, körülnéz. Megkerüli egy borz üregét, melyben még nyár végén is lakott egy borzcsalád. Ugyan már régóta nem látta őket, de sohasem lehet elég óvatos.

Végre célhoz ér; a legközelebbihez az ősszel készített téli raktárai közül. Este megint nulla fok alá süllyedt a hőmérséklet, s a napközben elolvadt havon vékony hártya képződött. A mókus karmaival kapará­szik a hártyán, átjut rajta, továbboson. Megáll, hallgatózik, ás megint. Végig a havon, az avaron, a földön.

Épp kiás egy diót, és a mancsa közé veszi, amikor valami hangra lesz figyelmes.

Veszély.

Szájába veszi a diót, felugrik egy fenyőre, a raktárt már nincs ideje befedni. Fent az egyik ágon biztonságban megint mancsai közé szorít­ja a diót, igyekszik a hangot a térben elhelyezni. Nagyon éhes, és csak egy–két centire tőle ott az ennivaló, de először lokalizálni kell a hangot, el kell menni a közeléből, enni ráér azután is.

A mókus félrebillenti a fejét, az orra remeg, ahogy lebámészkodik a lába alatt elterülő holdárnyékos tájra, és rábukkan a zaj forrására. Igen. Megérte ez a kitérő. A nedves kaparászás a borzüreg felől hallatszik.

A borz nem tud fára mászni. Egy picit lanyhul a mókus ébersége, bekap egy falatot a dióból, közben tanulmányozza tovább a talajt, de most már inkább egy színházi előadás nézőjeként a harmadik emeleti páholyból. Szeretné látni, mi történik, hány borz van odalent.

De ami előmászik az üregből, az nem borz. A mókus kiveszi a diót a szájából, figyel. Próbálja megérteni a dolgot. Összeilleszteni a most látottakat a korábbi tapasztalataival. Nem sikerül.

Egy ilyesmi talán még fára mászni is tud.

Sohasem lehet elég óvatos az ember.”